Várady Szabolcs: Alkalmi
Amikor e verseskötet lánglelkű szerkesztője, Kőrizs Imre megkeresett, hogy szeretne olvasni tőlem egy lelkes és méltató kritikát Várady Szabolcs alkalmi verseiről, természetes volt számomra, hogy igent mondok. Pedig más dolgaim közepette voltam, Esterházy híres mondását kicsit átalakítva, „benne ültem a prózában”, mégse haboztam egy pillanatig sem, mi több, nyomban kutatni kezdtem az emlékezetemben, hogy hol találhatok majd támpontokat a dolgozatomhoz. Persze, hogy először Várady halhatatlan mestere, Vas István jutott az eszembe. Fölrémlett a Nemzeti dalrólírott elemzése, amelyet Petőfi születésének százötvenedik évfordulójára (1973) készített, és a Zeneakadémián olvasott föl. Ennek bevezetőjében csöppet sem hízelgő módon írt az alkalmi versekről.
Tehát, induljunk el a kályhától.
Levettem a polcról a Tengerek nélkül (1978) kritikagyűjteményét. „Be kell ugyanis vallanom – írja Vas –, hogy ritkán szeretem az alkalmi verseket. Igazából egyetlen kivétel e viszolygásom alól: a Nemzeti dal. Amely pedig egyenesen célvers”. Vas István tehát nem kedvelte az alkalmi verseket (a „cél-, és feladatverseket”), mégpedig jó okból, az ötvenes évek elejének sebes világfordító, nevetséges rohama nyomasztotta, „amikor torkig lehettem – voltam is – az alkalmi versek műfajával” – fogalmazott.
Persze, épp ő, Vas István, aki Árgírus szemmel figyelte régi költőink és költészetünk minden apró rezdüléseit is, ne tudta volna, hogy a magyar líra alkalmi versei hatalmas hegyormok, az apró töviseket pedig kimosta és kimossa az idő az irodalom tárnáiból. Halhatatlanságot csak a nagy versek kérnek. Legmesszebbre Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című verséig és Arany János A walesi bárdokjáig mennék, de inkább néhány 20. századi példát hoznék föl. Így próbálom megmutatni a magyar költészet néhány kiemelkedő alkalmi versét, hozzátéve: egyikük-másikuk olyan magasságban van, hogy nélkülük nehéz elképzelni immáron a magyar lírát. A kísérlet mindazonáltal törékennyé is válhat, mert ismereteimet hézagosnak érzem, korántsem biztos, hogy kiállja a szakmaiság próbáját.
Ám talán nem lesz haszontalan, és a rövid fölsorolás is elárulja, hogy az alkalmi versnek sokféle lehetősége volt a magyar költészetben. (Maradt is, és az lesz a jövőben is.)
Kezdem tehát: a költő alkalom szülte tolvajjá válik – ezek persze korántsem származnak mindig alacsonyabb igényből –, amikor a vers hirtelen pattan ki a fejéből. Erre rengeteg példa, variáció van, színültig telt a hordó a papírfecnikre, emlékkönyvekbe rótt versekből, szösszenetekből”, „kancsal rímekből”, minden egyébből. Az alkalmi vers egyik-másik fajtája születhet abból az erős késztetésből, amikor egy szerző visszavág bizonyos sérelméért valakinek. Líránk két, egészen kivételes remekműve szökkent éteri magasságba ebből a helyzetből: anyagát mindkettőnek Babits Mihály szolgáltatta. A Magad emésztő… József Attila tollából származik, az Esti Kornél éneke Kosztolányiéból. Az alkalmi vers egy harmadik megjelenése Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című műve, amelynek jellegét a lelkiismeret és a lelkiismeret-furdalás adja meg, háttérben-előtérben a szörnyű ötvenes évek mindennapi elnyomásának a prése, amely a költő szerint mindenkit befogott, maga alá gyűrt („mindenki szem a láncban”).
Az említett versek azonban nem képezték a szerzők hosszútávú költői programját, hanem valamilyen aktuális lélektani állapotból születtek: a szembeszegülésből, vagy, József Attila esetében, a kiengesztelésből következtek. Várady Szabolcsnál ellenben másról van szó, mert nála az idők folyamán az alkalmi mintegy költői tervvé, kötetlen programmá is alakult, amit persze nem iskolásan értek; arra gondolok, hogy eszközt adott a kezébe saját költészetének, költői alkatának a kiteljesedéséhez. Lehet, hogy kezdetben csupán esetleges és véletlenszerű pillanatok irodalmi lenyomata jelent meg az alkalmikban nála. Meglehet. Hogy ez miképpen fonódott évtizedek alatt versek füzérévé, és hogyan öltött a Műútnál kötettestet, az végső soron a költő „választásának” és a szerkesztő, Kőrizs Imre láthatóan élvezettel végzett munkájának az eredménye, mindkettejük jutalomjátéka – Kőrizs egyébként arra a következtetésre jut a fülszövegben, hogy amit a kötetben kapunk, az „alkalmi költészet a köbön”. (És persze a fülszöveg a kritikus elől „lelő” néhány poént, de áldja-vigye, a jutalomból bőséggel részesedik e könyv minden olvasója.)
Várady választásának a megfejtésében a könyv hátsó borítójára nyomtatott ,1968-ból való Verses levelezőlapok című költemény segíthet:
„[…] a játék ürügyén, barátaim,
elbíbelődöm a klasszikus
formákkal, vagy a rím tökélyét
latolom; hibátlan disztichonokban
magánjellegű epigrammát
szerkesztve megkísértem a latin
eleganciát, vagy – s remélem
nektek is örömötökre – tiszta
rímbe vagy ravasz asszonáncba
foglalom a neveteket, e visszás
kor ellenében és szórakozásképp”.
(Az utolsó másfél [híressé vált] sor ráüti a költő homlokára a pecsétjét. Radnóti Sándor születésnapi laudációjának címéül is választotta: „e visszás kor ellenében és szórakozásképp”.)
Én itt most a költő alkatára térnék ki; ez az alkat kerülte az életrajzi viszontagságok versbe foglalását, amelyet a kora és kora politikája (visszássága) oly gyakran kínált neki, de kereste, vagy inkább megtalálta őt valami más: „a játék ürügye”, pontosabban, ami „a játék ürügyén” jóindulatúan megfogalmazható, költői témává avatható – és a korra, rá és kortársaira visszavetíthető.
Egy bizton állítható: kezére áll Váradynak az alkalmi. Hiszen nagy stiliszta, versolvasó és igényes, egyéni karakterrel rendelkező költő. (Az alkalmik fényesen mutatják e karakter jegyeit.) Fölényes szakmai tudása, a műfajokban és a verstanban való jártassága közismert, mindaz, amit a költészetből tudni lehet, ahogy mondani szokás, a kisujjában van. Az alkalmikban ez a sokoldalú képesség kiváltképp hasznosul, mi több, erre épül. Személye igazodási pont az irodalmi élet belvilágában, annak egyik jelentős és tág körében. A Holmiban végzett szerkesztői munkája legendássá vált. Neve éppúgy fogalom, mint az egykori európás szerkesztőtársaié Lator Lászlótól Hap Béláig. Vas István nevét már le sem kell írni. Láttam olyan fényképet, ahol együtt vannak, Várady szerényen hátrébb húzódott a mesterénél. Magam Váradyt csak
a művein keresztül ismerem, de az irodalmi berkekben közszájon forog a szerénysége. Ebből is következik, hogy ezeknek az alkalmiknak is az egyik vonzó sajátossága – hiszen a jó költő miért tagadná meg bármikor is önmagát – a szelíd és udvarias visszahúzódás, ami egyébiránt nagyon nehéz próbatétel.
Így van ez az Alkalmi-kötet ama tetszetős csokránál, amely voltaképp minden költői pályát menetrendszerűen végigkísér, amikor a költő egy másik költőtársának ajánlja a versét, egyik vagy másik költőtársát ünnepli; ezek is változatos témájúak, a születésnapi köszöntőtől az hommage-versekig húzódnak. Ez a kötet utolsó ciklusa: Megannyi név- és születésnap. Szelíd záróverse Az emléktábla avatásán. A múlt, a jelen és a jövő szomorkás, ám a szomorúságot elegánsan, melankolikusan elrejtő elbeszélése, amiről – mintegy kollektíven – márványtábla vall:
De ott híre reked,
ha majd mi is megyünk,
hogy itt voltunk veled,
hogy itt voltál velünk.
Egy másik formája lehet a pastiche – humorba, iróniába, öniróniába oldva. Lehet paródia. A költő kiválasztottjai, akiket utánoz, parodizál, nem akárkik a költészet égboltján: Kosztolányi, Ady, Weöres. Mindegyikük költészetének egy-egy vonását felejthetetlen nyelvi leleménnyel figurázza ki. A kritikus szíve Kosztolányihoz húz, a róla szóló paródiából idéz:
Fölserkenek, fogat se mostam,
úgy írtok itt az éjbe mostan,
nem itten már, de ottan,
ahová ellobogtam,
[…].
és így tovább.
Készülhet másfajta „célra tartottsággal” is alkalmi, mégpedig oly szenvedéllyel, ahogy a Dalnokverseny legjobb darabjai olvashatók. Nekem innen az Üvegzseb (2003) költői habzsolása tetszik – és hozzá tudom rendelni az akkori aktuálpolitika egyik visszatérő (ám a honi viszonyokat kicsit is ismerők számára) megmosolyogtató, groteszk elemét, ami a vers apropóját adta.
Ide másolom:
Minden fejes csupa ideg,
mióta a zsebe üveg.
Én magam is belelátok,
pedig nem is vagyok látnok.
De mit látok, de mit hallok,
tébolyodott versenydalnok?
Tömve fonttal, tán schillinggel?
Nem: üveggolyó csilingel!
Üvegzsebben üveggolyó,
üveg most a divat, no jó,
fejeken üveg a süveg,
ahová csak nézel. üveg.
üvegszéknek üveglába,
derekamban üvegzsába.
Üvegfák és üvegfüvek,
üvegsajtban üvegnyüvek.
Üvegreggel, üvegestek…
Most jó lenni üvegesnek!
E vers olvasásakor ötlött föl bennem az a kérdés, hogy hol találhatott fogást először a műfajon Várady. A költő „levelezőlap-versekkel ” kezdte. Játszós, játszadozós művek ezek; a legkorábbi 1969-ből való – ez a mostani kötet nyitóverse. A korai próba jól sikerült, mert – kiragadva a sok példa közül – 1994-ben már ilyen kis gyöngyszem került a papírra:
Ne hagyd, ne hagyd, hogy kedve, nedve
fogytán tikkadjon aszva, veszve,
mint szárazság sújtotta róna,
az Angélátlan Európa.
(Zsolt Angéla nyugdíjba menetelére, 1994. március 18.)
A nyelvi bravúrok aztán folytatódnak: a Rímhegyező ciklus leleményei közül szemléltető példa gyanánt a Kosztolányira írt haikukat emelném ki (teljesen „ismerős”, hamisítatlan Kosztolányik ezek Várady-hangon):
Egy román diktátorra
Minden, ami él, lejt.
Tegnap még büszke bálvány,
s nem ér ma fél lejt.
És:
Japán változat
Hogy mennyi éljent
kapott! S ki adna érte
ma már egy fél jent?
Az Alkalmiknak a kitörő jókedv, meg a szertelen kedély a jellemzőjük, már-már azt mondanám, hogy az éltető elemük, mert a versek – szerintem – mind egy szálig a költő jókedvében születtek. (Még azok is, amelyekben a költő kicsit elhúzza a száját. Lásd: Üvegzseb.) Arra gondolok, hogy nála, az alkalmiban mindent szabad és mindent lehet, vagyis semmiféle megkötöttség, illem, kényszer nem térítette el semerre, csakis a saját, szabad mintáiban él (lásd a Szakmaiságok ciklust), a mozgásterét maga jelölte ki, amihez ragaszkodhat, amitől kedve szerint akár el is távolodhat. A mulatság és a nevettetés tétje pedig az, amire a fülszöveg utolsó mondata Horatiussal utal: „Olykor bölcs a bolondozás”.
Az Alkalmi költészettörténetileg is érdekes kísérlet, oda emeli a költő rangja. Egy költői válfaj fölértékelése kezdődhet vele – a honi irodalom úgyis hadilábon áll a humorral és a hétköznapi realitások bölcsességével. Hátha valami megmozdul ezzel a könyvvel.
Végezetül visszatérnék – az eddigiektől eltérő hangsúllyal – a kötet utolsó verséhez, noha korábban már érintettem: meglátásom szerint ebben a versben Várady eléri az alkalmik nagy lírikusát, Aranyt, vagyis a Margit-szigeti lombok alatt, kapcsos könyvével a hóna alatt mélázó Arany is elismerően bólintana Az emléktábla avatásánra. Talán nem tűnik istenkísértésnek, ha azt mondom, hogy a magyar alkalmi költészet legszebb darabja számomra a búcsúzó Arany utolsó négysorosa, a Sejtelem:
Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.
Ez valahogy még rímel is az emléktáblaversre; a kritikus mindenesetre azt reméli, hogy az ismerős dallammal nem az utolsó alkalmiját olvasta Várady Szabolcsnak.
Várady Szabolcs: Alkalmi, Műút, Miskolc, 2022.
(Megjelent az Alföld 2024/5-ös számában. A borítókép a lapszám illusztrációja, Géczi János római plakátroncsfotója.)
Hozzászólások